Családi "vétkek"
Isten bibliai fenyegetése szerint: "Megbosszulom az apák vétkét fiaikban, hetedíziglen." Ezt aztán később Ezekiel próféta felül írta, mondván "nem vagytok felelősek mások bűneiért"...
Nem vagyunk felelősek, őseink bűneiért! Azokért a bűnökért sem, amiket tudattalanul, mi magunk cipelünk.
Ahhoz hogy megértsem, és el tudjam fogadni, az érzéseimet, érzelmeimet, a habitusomat, az életre adott válaszreakcióimat, több generációt kell visszalépnem a családi időmezőben, - múltbéli felismerésekre, a dolgok megértésére van szükségem. Tudni a szüleim életét, a nagyszüleim, dédszüleim életét, a közeli hozzátartozókét. Sajnos ezt nagyon gyakran nem ismerjük, pedig rengeteg a múltban szerzett sérülésünk feldolgozása lenne könnyebb általa.
Családi "vétkek"
Ahhoz hogy megértsem miért úgy neveltek ahogy, érdemes feltennem az alábbihoz hasonló kérdéseket:
- Miért lett apám (nagyapám) alkoholista?
- Családom férfi tagjai miért kegyetlenkedtek asszonyaikkal?
- Apám miért csalta anyámat, esetleg viszont?
- Miért volt a családban öngyilkosság, és mik voltak ennek előzményei?
- Miért éreztem úgy, hogy anyám tehetetlen volt én pedig egy felesleges kolonc voltam számára? Miért érzem úgy, hogy a saját szüleim szülője vagyok?
- Volt-e felmenőim között alkoholista?
- Ők miért lettek olyanok amilyenek...Miért úgy oldották meg a dolgaikat ahogy?
Amíg nincs ismeretem a kérdések hátteréről, nem szűröm át magamon az őseim múltbéli történeteit, az elhallgatott ki nem mondott titkokat, addig azok érintetlenek maradnak. Ezek a felmenőim életéről szóló múltbéli el nem mondható történetek, önmagukat fenntartó energiamintázatokként kötik össze, szövik át generációk életét a családban. Visszük őket tovább. Jellemzőjük, hogy valamilyen formában ismétlődnek. Magam is egy helytelenül rögzült több generációs minta átadására voltam predesztinálva.
Hogyan lehetséges, hogy dédszülők viselkedésmintáit vesszük át, vagy az ő testvéreiket?
A Sejtszintű öröklődés révén. A New York-i ikertornyok tragédiája után, vizsgálták a várandós nőket. Kiderült, hogy tragédia hatására megnövekedett a szervezetükben a stresszhormon kortizol-szintje, ami a magzatokban, maradandó hormonális és idegrendszeri változásokat idézett elő. A trauma lenyomata benne maradt, a genetikai képletükben..
Vagyis a DNS alapszerkezete megváltozik egy-egy generáció élményeinek, tapasztalatainak hatására.
Az hogy a mostban gyakran tehetetlennek érzem magam, hogy képtelen vagyok változtatni akkor, amikor már ezer szállal érzem hogy kellene, feltételezhet egy valamikori meghalt vőlegényét gyászoló déd-nagynénit, fiát gyászoló dédikét. nagymamát. Ősöket, aki benne maradtak egy veszteségélményben egy életen át, én pedig itt és most képtelen vagyok tovább lépni, nem tudok elengedni, félek változtatni. Ahol öngyilkosság történt, a minta mint megoldási lehetőség, jóval nagyobb eséllyel adódik át a következő generációra.
Ha bárminemű bizalmatlansági faktor van jelen a családban, titok amiről suttognak amit teljes egészében nem lehet megnevezni, aláássa az egymásba vetett bizalmat. Ha én gyerekfejjel azt tapasztalom, hogy nem bízhatom a családomban, később hogyan fogok megbízni bárkiben is, ez nagy eséllyel aláássa a párkapcsolataimat...
Mi a megoldás? Elődeinknek nem volt lehetőségük arra, hogy az önismereti úttal foglalkozzanak. Nekünk van! Hogy induljunk neki? Érdemes a szüleinkkel, ha lehetséges a nagyszüleinkkel beszélgetni az életükről, a családjukról, gyermekkorukról.. Megkérdezni őket: finoman, nem erőltetve:
- Hogy neveltek téged?
- Mitől féltél gyerekkorodban?
- Emlékszel az első csókra, az első szerelemre?
- Milyen gyerek voltál?
- Milyen életről álmodtál?
- Milyen volt a kapcsolatod a szüleiddel?
- Mit éreztél amikor szülő lettél?
- Mi történt az életedben amikor én megszülettem?
Akinek nem élnek a hozzátartozói, megismerés gyanánt elmehet a szülőhelyükre, megkeresheti a házat ahol laktak bejárhatja azt az utat amit megtettek, hogy átérezze hogyan élhettek valamikor.
Értsük meg őket. Amikor ez megtörténik, eljön a felismerés az életünkben. Jussunk el addig, hogy meglássuk a valamikori kisgyermeket a szüleinkben.
Szeretettel: Ilda